A „Poli” sosem volt átlagos iskola, de azon a hétvégén végképp rá sem lehetett ismerni. Azok a kreatív külsejű fiatalok, akik, ha olyanjuk van, kíméletlenül cincálják tanáraik idegeit, ezen a két napon üdvözült arccal foglalkoztak a rájuk bízott erősen sérült, fogyatékkal élő gyerekekkel: kísérgették, etették, szórakoztatták őket.

Noha hétvége van, tele az iskola diákkal. Nem hajtották ide őket, önként jöttek, magukra is kíváncsian, hogy vajon mit hoz ki belőlük ez az intenzív együttlét ennyire „más” kortársaikkal. Egyszerre lettek gondoskodó, felelősséggel teli felnőttek, és játékra mindenkor kész gyerekek erre a két napra. Valami földöntúli arccal viselték, ahogyan például a Down-szindrómás gyerekek rájuk függeszkedtek és végtelen hosszúnak tűnő percekig el sem akarták engedni őket. Mert a Downosok ilyenek – például ezt is megtanulták. Meg azt, hogyan lehet úgy versenyezni, hogy közben egy csapattársat segíteni kell, vigyázni rá, nem dühösnek lenni, ha miatta úszik el a győzelem, csak, mert ő nem volt képes gyorsabb tempóra.

Szalay Kriszta ezt remekül kitalálta. Három éve játssza az És a nyolcadik napon című darabja főszerepét, melyben partnere egy Down-szindrómás kisfiú. A darabbal az volt a célja, hogy megmutassa, miféle nehézségekkel küzd az a család, amely sérült vagy másfajta képességekkel rendelkező gyermeket nevel. Az iskolákkal közös „Kapcsolda” programjával ugyanezt a célt szolgálja, más, „civil” eszközökkel.

Tízből három mondott igent.

- A darabom megírásakor nem is gondoltam, hogy ilyen mértékű szorongásokat hordoznak magukban az emberek – egészségesek illetve fogyatékos gyermeket nevelők egyaránt. A hatást látva töprengtem el azon, hogyan tudnék tovább lépni, és a szemléletváltáshoz hozzájárulni valamiképpen, „civilként” is.- mondja a színésznő.

Kitalálta tehát a Kapcsolda programot, melynek lényege, hogy fogyatékos gyermekek töltsenek el egészséges gyermekekkel egy napot az egészségesek iskolájában, akik vendégül látják őket közös programokkal (kézművesség, tánc, sportversenyek, vetélkedők).

- Tudtam, hogy a felnőtteket kell megnyernem az ügynek. Tíz megkeresett iskolából három mondott igent. S azokban is a tanárok zöme félelemmel telve jött el, ha eljött egyáltalán. Akik igen, azokat – mint utólag a diákok elmondták - ilyen érzékenynek és kedvesnek mindaddig sosem látták a hétköznapokban. A diákok közelebb kerültek hozzájuk. Nemcsak a szemléletváltásban haladtunk tehát előre, de a tanár-diák viszony is fejlődhet a közös program révén.

Szalay Kriszta folytatni szeretné a programot, 50 iskolába vinné tovább.

„Olyan volt, mint egy lelki drog”

Zsótér Dánielt onnan lehet megismerni a többi „polis” közt, hogy mindig sapkát visel. Egy erősen sérült, tolókocsis fiú volt a „fogadott gyermeke” azon a hétvégén. Visszatekintve, olyan erős élményként maradt meg benne az a két nap, amely meghatározó és maradandó, de nem biztos, hogy újra szeretné ismételni, mondja.

- Amikor vége volt, a cimboráimmal elmentünk sörözni – emlékszik vissza. – Csendben voltunk, és csak mosolyogtunk. Az embernek van egy dobozkája, amelybe rendes körülmények közt mondjuk másfél köbméter szeretet fér bele. Mi pedig akkor kaptunk körülbelül kétmillió köbméternyit. A sérült gyerekek ilyenek: sokkal több szeretetet képesek adni, mint az egészségesek. Méghozzá feltétel nélküli szeretetet. Valahogy úgy éreztem magam tőle, mint egy síró Mária-szobor előtt állva. Olyan volt, mint valamiféle lelki drog. Mindenkinek meg kellene egyszer tapasztalnia, hogy milyen érzés. Nagyon jól esik, de hatalmas felelősséggel is jár. Nem csak annyira, mint ha van egy kutyád, és azt időnként leviszed sétálni, megeteted és annyi.

Noha előtte fölkészítettek bennünket arra, hogy mire számítsunk, kíváncsi voltam magamra. Azt vártam, hogy majd erőt kell vennem magamon, hogy toleránsabb legyek. De nem így történt. Egyáltalán nem esett nehezemre a folytonos odafigyelés, a gondoskodás. Viszont fizikailag teljesen lefáradtam tőle. Annak ellenére, hogy a rám bízott 15 éves tolószékes, szellemileg sérült, gyengén látó fiúnak a szülei továbbra is a háttérben maradtak, vécére például ők vitték ki, és a körülményesebb teendőket megcsinálták helyettünk. De nem is ez jelentett volna gondot, hanem egyszerűen a fizikai kimerülés.

- Az érintett családok, ugyanolyan félelemmel jöttek, mint ahogy várták őket – állítja Szalay Kriszta -, viszont megmelegedhettek egy kicsit. Érezhették, hogy nincsenek egyedül, és hogy egy kajla kamasz mekkora gondoskodással tud vigyázni a gyerekükre. Hazánkban 600 ezer család aggódik amiatt, mi lesz a sérült gyerekükkel, ha ők meghalnak. Ezek a fiatalok lesznek - többek között - az ő munkaadóik, a róluk gondoskodó felnövekvő generáció. Szeretném, ha jobb, érzékenyebb emberek nőnének ki az iskolapadokból, ezért találtam ki ezt a programot. Az a célom, hogy az évenként ismétlődő iskolai drogprevenciós nap mellett legalább minden második évben rendezzenek ilyen „szemléletváltó” napokat is.

A Mosolyország Alapítvánnyal összefogva szervezem a Kapcsolda programjait. Keresem az együttműködő iskolákat. Bár azt gondolom, már az óvódában el kell kezdeni az elfogadás gyakorlását.

Hasonló hely lehet a mennyország…

Részlet egy család Szalay Krisztának írt köszönő leveléből:

„Szerettem volna ezeket a gondolatokat személyesen is elmondani, de nem volt rá alkalmam, és valószínűleg nem is tudtam volna, mert tuti sírás lett volna a vége. Őszintén úgy gondolom, hogy azok az emberek akik most ezen a két napon itt voltak, fantasztikusan boldogok most, mind, sérültek és egészségesek egyaránt. Az emberkék, akiket „fogyatékossággal” általánosítanak, azért, mert szereztél nekik egy olyan hétvégét, amit soha nem fognak elfelejteni. A szülők, hozzátartozók azért, mert ilyenkor visszakapják/juk a reményt, hogy érdemes ezekkel az emberkékkel is boldogan élni, mert vannak a földön olyan emberek is, mint TE, mint TI, akik szerveztétek ezt, akik visszaadják az emberekbe, a jóindulatba, a megértésbe, a szeretetbe vetett hitet. Szavakba sem lehet önteni hogy mit érzünk ilyenkor, amikor látjuk a gyerekeinket, tesóinkat ennyire boldognak. És azt, amit én próbálok kicsiben, hogy megmutassam a körülöttem lévő emberkéknek Benit, hogy megismerjék és ne féljenek. Te megvalósítottad ezt nagyban. Megmutattad egy csomó fiatal, nagyon helyes 15-18 éves embernek, hogy lehet ezt máshogyan is, mint ahogy itthon folyik. Ezek a srácok már nem fognak elmenni egy sérült ember mellett úgy, hogy elfordítják a fejüket, és nem mernek ránézni. Nekik mindig eszükbe fog jutni ez a két nap.

Őszintén mondom, nálunk igazán jó dolga van a Beninek, de a boldogság, az őszinte szeretet, ami sugárzott ma belőle, az nagyon-nagyon durva volt. És az, hogy 15 éves srácok is együtt játszanak sérült kislányokkal, kisfiúkkal, és nem azt nézik, mi ciki és mi nem, és mindenki segít mindenkinek...

Valami hasonló hely lehet a mennyország is..:)”

Beni és Barbi

A programba eddig bekapcsolódott iskolák: Közgazdasági Politechnikum, Piarista Gimnázium, Klebelsberg Kunó Általános Iskola és Gimnázium.
További iskolák jelentkezését várják a www.mosolyorszag.com honlapon.