Danka-blog

Ez a blog a Down-szindrómáról, sőt sokkal inkább a Down-szindrómásokról szól mindenkinek. Hogy megismerjük és elfogadhassuk őket.

IndaFotó képek

Laszlóczki Valentina: A „kis Buddha” további sorsa

2009.02.05. 12:11 - bhgabi

Igen, ráragadt a fiamra ez név. Sokan így is hívják: a „kis Buddhád”...
Nem mondhatom, hogy ettől szerencsésebb lett a gyerek. Szerintem ő mindig is az volt: egy szerető családba született, jó iskolákba járt, profi tanárok tanították, az osztálytársakkal sosem volt gond, sportolhatott, két nyelvet megtanulhatott, látta a világot... Szóval, idáig sem panaszkodhatott... Mégis azt, ami tavaly történt, rendkívülinek, fantasztikusnak, hihetetlennek nevezném... S óhatatlanul arra gondolok, hogy talán „Buddha keze” is benne volt...

Lassan fél éve Imre fiam a Budapesti Állat- és Növénykert munkatársa! Miután két évig a Lisszaboni Ajuda Botanikus Kertben gyakorolt, ő egy szakmai tapasztalattal rendelkező kertész, aki napi 6 órát dolgozik (és csak azért hatot, mert én úgy kértem, ő nyolcat is szívesen dolgozna!).

Szereti a munkáját, a munkahelyéről nem is beszélve. Ez volt az élete vágya – állatok mellett dolgozni! A kollégái tisztelik, mert jól végzi a feladatát. Emberileg is elfogadták, s meg is szerették. Egyelőre egy éves szerződése van. Megkérdeztem Lampert Ritát, a kertészeti részleg vezetőjét, ha most kérnék ki a véleményét, javasolná-e az Állatkert vezetőségének meghosszabbítani a szerződést Imivel. Gondolkodás nélkül „igennel” válaszolt: „Jó munkaerő, nincs vele gond, jól beilleszkedett a kollektívába, ami itt nálunk nem az utolsó szempont.”

Minden nap reggel 7-re jár dolgozni. Soha nem késik. Már este elkészíti a munkaruháját, megfőzi a teát, hogy reggel ne kelljen ezzel foglalkozni. Ha meleg van, ha hideg, esik az eső vagy szállingózik a hó, Imi egyforma jókedvűen, sőt azt lehet mondani, hogy boldogan jár munkába.

Néha meglátogatom. Szeretem az állatokat, de mostanában nem azért megyek Állatkertbe, hogy századszor megnézzem a ketrecekbe zárt zsiráfokat, vagy az üveg mögül kukucskáló majmokat... Saját „idegenvezetővel” sétálok, megcsodálom a rendezett virágágyásokat, a különleges örökzöldeket, s közben hallgatom a profi előadást (a legapróbb részletek sem maradnak ki belőle akár növényekről, akár állatokról van szó!) és majd’ „szétpukkadok” a büszkeségtől: ez a fiatal ember az állatkerti egyenruhában – a fiam, az én drága Imikém! A szembejövő kollégái (nem csak a kertészek, hanem az állatgondozók is) kedvesen mosolyognak ránk, némelyik megáll, kezet fog Imivel, váltanak egy-két szót...

– Gyere, most odaviszlek Liszimbához! – a szeme csillog, a szája mosolyra nyílik.
Lehet, hogy nektek semmit sem mond ez a név, de a mi családunkban ő mindennapi téma.
Október 22-én született a kis orrszarvú. Imi rendszeresen beszámol róla: kik a szülei, mit eszik és mennyit, mekkorára nőtt három hónap alatt, stb.

Most a felújított elefántházban van. A főbejárati ajtó még be van zárva.  Megkerüljük az épületet, s a hátsó, vagyis a szolgálati bejárathoz megyünk. Imi magabiztosan, mint aki ismer minden zugot, odavezet engem a ketrechez, ahol az orrszarvú mama, Lulu vigyáz a kisfiára. Liszimba tényleg nagyon aranyos! Nem véletlen, hogy  Imi órákig tud mesélni róla...

Szép napom volt. Szívesen maradtam volna még, de nem rabolhattam tovább a fiam idejét. Sok dolga van...

______________________

A kis Buddha történetének részletei korábbi cikkünkben olvashatók. (szerk.)



süti beállítások módosítása