Danka-blog

Ez a blog a Down-szindrómáról, sőt sokkal inkább a Down-szindrómásokról szól mindenkinek. Hogy megismerjük és elfogadhassuk őket.

IndaFotó képek

Patyik Gabriella: Nagy fába vágtam a fejszét, avagy akinek nincs elég gondja, az csinál magának...

2009.02.04. 08:00 - bhgabi

Egy szülőcsoportos programsorozat margójára

Közhely, hogy az ember társas lény, hogy bajban ismerszik meg az igaz barát, s hogy a „sorstárs” tud a legtöbbet segíteni. Ezekből a megállapításokból, meg természetesen saját, belső indíttatástól vezérelve jutottam arra az elhatározásra, hogy alapítványunk támogatott családjainak szülőcsoportos összejöveteleket szervezek, rendezek. Ehhez szerencsémre adott is volt egy pályázati kiírás, már csak el kellett kezdeni... Tehát belevágtam:

Véleményt kértem a szülőktől, véleménykérő lapokat írattam velük, megkérdeztem milyen témákról hallanának szívesen. Aztán kiértékeltem a véleménykérőket, megterveztem a programokat. Lesz tudományosabb jellegű előadás, például iskola-kérdésben (integráció-szegregáció?) és a felnőttkor kérdéseiben (például, milyen lehetőségei vannak ma itt a régióban egy fiatal Down szindrómásnak?); és lesz több, kötetlenebb formájú beszélgetős találkozó a családokat aktuálisan érintő, érdeklő kérdésekről (például egyformán neveljük-e az ép és a speciális szükségletű gyerekünket, hogyan változott a szülőknek egymáshoz, a családjukhoz, a tágabb környezetükhöz való viszonya?).

Fontosnak éreztem, hogy az apák lehetőséget kapjanak, hogy csak magukban, anyák nélkül is találkozhassanak és beszélhessék meg az őket érdeklő, érintő gondokat, örömöket. E gondolatmenet alapján, a testvéreknek is adunk alkalmat, hogy pszichológus által vezetett csoportban kibeszélhessék érzéseiket, örömeiket, bánataikat a fogyatékos testvérükkel kapcsolatban.

A programot tehát e szempontok szerint állítottam össze, és előadót, trénert is így kerestem. Majd megírtam a pályázatot, postára adtam a közel két kilónyi (!) papírt és nagyon reménykedtem, hogy nem dolgoztam hiába!

És innentől folyton az Internetet lestem, hogy elbírálták-e már a pályamunkákat, majd november végén kiderült, hogy olyan jól sikerült terveimet keretbe foglalni, hogy a megyében nyertes két pályázat közül az egyik az enyém. Hát madarat lehetett volna fogatni velem, és akkor még nem is sejtettem hány álmatlan éjszakát szerzek magamnak...

Aztán lassan bár, de elindult a dolog. Az első, beszélgetős csoportra még „lasszóval fogtam” az embereket, gyomorgörccsel keltem-feküdtem, rettegve attól, hogy majd kettesben nézzük egymást az előadóval. Szerencsére nem így történt.

Jöttek a családok. Ki azért, mert tudta, hogy mire számíthat, mert már vett részt ilyesmiben, ki azért, mert új volt, s segítségre számított, ki meg azért, mert „rám volt tekintettel”, hogy ne égjek le a programommal. És a nap végén mindenki elégedetten távozott és jó benyomásokkal. A következő találkozóra már nem kellett agitálni senkit. Jöttek. Apák az apák közé az apa-csoportba, tesók pedig a kimondottan nekik szervezett tesó-csoportba. Mi, anyukák, pedig addig játszóházaztunk a „dankákkal” (Sokkal jobban szeretem ezt a szót, „danka”. Mennyivel kedvesebben hangzik, és nincs negatív, meg tudományos töltete... Magunk között mi így hívjuk Őket, ezért én is gyakrabban alkalmazom ezt a kifejezést a „sérült, Down szindrómás, fogyatékos” szavak helyett!). Szóval mindenki jól érezte magát, és a résztvevők jelezték is, hogy már várják a következő alkalmat.

Az önsegítés lényege pont ez, hogy hasonló bajban, gondban lévő emberek megpróbálnak egymásnak segíteni. Ez javarészt lelki úton történik, érzelmileg támogatják egymást, segítenek elviselni vagy megoldani a bajokat. Ezen túl információcsere és tanítási-tanulási folyamat is zajlik a csoportokban, olyan információknak a cseréje, amelyeket pl. az egészségügytől nem kapnak meg (mivel leterheltsége miatt nincs elég idő az aprólékos megbeszélésre ill. a felmerülő gondok egy része nem is tartozik szorosan az egészségügyi problémák közé). Nagy szerepe van az önsegítő csoportokban a szolgáltatások spontán cseréjének, és a modellkövetésnek, a problémájával eredményesen megbirkózó csoporttag általában minta a többiek számára.

A saját magukkal való tudatos foglalkozás révén a résztvevők öntudatosabbak lesznek és az így nyert magabiztosság elkíséri őket a mindennapokba. A csoportban való részvétel hozzájárulhat a személyiség gazdagodásához. A sérült gyermekek és családjaik számára egy kedvezőbb, harmonikusabb, minőségi élet lehetőségei tárulhatnak fel.

Azt gondolom, érzem és tapasztalom így 5 rendezvénnyel a hátunk mögött (még 6 van előttünk), hogy hasznos a programunk. Pedig „csak” összeülünk és beszélünk és beszélünk és beszélünk. Megerősítést nyernek az idősebbek tapasztalatai, és ötleteket, mintát meríthetnek az újonnan közénk cseppent családok. A beszélgetések ideje alatt a Százszorszép Gyermekház lehetőséget biztosít, hogy gyermekeink az épekkel együtt tölthessék az időt a Gyermekház játszóházában. És ez is nagyon fontos, mert a nem érintett családok is kapcsolatba kerülhetnek a mi dankáinkkal és megtapasztalhatják, hogy ők, bár mások, mégsem annyira mások! Hogy igenis lehet élni, boldogan élni akkor is, ha az ember kap egy kis „Dankát”!
 



süti beállítások módosítása